készülõdtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendõs,
hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.
Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:
Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
( itt hozzátette: "mert akkor még az övék volt")
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
(itt: "innen nem kellene tovább mondanom, mert olyan szomorú")
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni õket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Õket messze elsodorja,
Messze tõlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsõséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyrõl annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jõne most halála,
A jövendõ mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felõlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
(Petõfi Sándor: A Magyar Nemzet)
Majd folytatta:
"Mondják, miért írt ez a Petõfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tõle valamit.
A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebbõl kettõt
nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!
Én pedig leültem a székelyderzsi Erõdtemplom falához, és olyat tettem, ami
rohadtul nem illik bele egy 40 körüli erõsen borostás túramotoros imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevezõ gátlástalan gazemberek, akik fröcsögõ nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik
személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak mint eddig
bárki, csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy
88 éves görbe hátú öregasszony ÕSZINTÉN Petõfit szaval a boltból hazafelé,
és négy szelet kalácsból kettõt odaad vadidegen embereknek. Talán
elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor ott én. Talán elgondolkoznának
azon, hogy vajon ki és miért tette õket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk
a világban.
Kovács Pál